Érzem, itt lüktet, jelez bennem, hogy csak életre-halálra szóló életet érdemes élni, természetes életet, ahogy a Természet is a létezés ellentétes erőinek érintkezésében, egymásra játszó, vadászó táncában lüktet.  Grandpierre

Na persze, hogy belecsattantunk, de annyira nem volt más választásunk, tényleg nem, nem mentegetőznék, ha lett volna... kezdődött a várakozással, sör meg cigi, meg mozi a népeken, az ingyen szócska hatására sokan jöttek, nem baj az. Eléültünk egy balkánfanatiknak a dombra, bírom azt a zenét, tele energivel meg fantáziával, meg minden olyannal, ami alatt én zenét értek. Lett belőle hamar partyhangulat, aztán mégis hagytuk, bocs srácok, nem akartunk annyira lelépni, csakhát mindenhol annyira egyszerre nyomult mindenki...

És az Edda. Nem is tudom mit mondjak, egyszerűen csak egyhelyben volt kedvem állni, és nézni az emberek mindenféle imádatát, szeretünk attis, eddaművekmiskolc. Belegondoltam, hogy az első sorokban csápolók vajon milyen hétköznapokkal lehetnek megáldva, van e villanyszámla hátraléka, meg ilyenek, túlzásba nem vittem.

Butáskodtunk még kicsit, esetenként beballag Sziámira, de lánynak az sem jön be, bocsika, valahogy a Müller már túl elvonja magát mindenkitől, szerintem már saját magától is, elvész a szerepe a nagy haj alatt, kép nem kell, mert látjátok őt magatok előtt, régi figura az éterben.

ÉS VÉGÜL. Beballagunk egy laza sörrel a számomra csak Vágtázó Halottkémeknek ismert koncert elé, és szépen lassan azon vesszük észre egymást, hogy bassza meg iszonyúan durva koncertet adnak le a srácok, sok hangszerrel, lüktetve, izzadva ivódik belénk minden hang, már nem volt hangom, de... talán elég annyi, hogy ha még mindig játszanának akkor ottlennénk andrás, meg h meg a többiek. ííííííííííííííííííííííííí, de nagyon eltaláltak! Volt nagy nagy flash egyszer meg kétszer, néha percekig a múltban dübörögtem, ott oh-n a Katlanban, emlékszik még valaki?...  ákosnak persze elmesélem majd, cserébe az Ő történetéért. Amikor negyven kínain utasnak rakott be VHK-t a buszban, akik kb 3.40 perc múlva visítva könyörögtek, hogy ákos bizony vegye ki a tőlem kapott kazettát, mert ez ön és közveszélyes... ugggyanmá.

Jó volt Gostonnal, meg Szilárd lelkével egy pillanatra találkozni.

Tényleg jó!  Maga a tartalom, a sorok közt megbújó bölcsesség arra késztetett esetenként, hogy újraolvassak sorokat, megrágva azokban minden egyes betűt és hangulatot, még akkor is, ha kivételesen tényleg arra vagyok kíváncsi mi lesz a vége. Hogy Santiago eljut e a kincséhez, hogy megleli e a saját Személyes Történetét. Pedig az a típusú olvasó vagyok, aki egy jó könyvről olcvasás során azt gondolom, sose legyen vége, legyenek még sorok, nem akarom abbahagyni, letenni. Nos Coelho könyve más. Sokszor ismétel meg mondatokat, valószínűleg abban van a tanítás, és bölcselet, én meg asszem fogékony is vagyok most ezekre, mert nem egyszer vetítettem a a saját életemre az olvasottakat. Van még 20húsz oldal és nekem kell tudnom, hogy meddig jutott el a főhős, és a sok okos tanács végül milyen élethez segítette hozzá. Egy problémám van csak. Szar a tördelés. Nagyok a betűk, vagy gyorsan olvasok...?! Mindenesetre annyit kell lapozni, hogy kétórányi olvasás után már majdnem idegesített, hogy nem győzöm. "A Világlélek az emberek öröméből táplálkozik. Vagy a bánatból, az irigységből, a féltékenységből. Az ember egyetlen kötelessége, hogy beteljesítse Személyes Történetét.

Minden egy.

És ha akarsz valamit, az egész Mindenség összefog, hogy kívánságodat megvalósítsad" Hallgattam alatt Pink Floyd-t.

Kösz Ron.

 Nem egyszerű ez bizony, de valahogy aztán mindig van, mennek tovább a gyengülő meg fáradó lábak, aztán mosolyog. G tegnap azt mondta, hogy írjam már a következő felolvasóest szövegét, de még nem vagyok kész agyban sem, nemhogy papíron. Érkezik majd, de idő kell, hogy minden karakteremnek meg legyen a gyökere, miértje, színei. És valójában abban sem vagyok biztos, hogy megint azért írjak meg valamit jól, hogy az előadásra kerüljön. A Színészfalu nagyon csak a saját fantáziám, nem írom bele magam, csak néha, azt is csak általánosságban. Kicsit bele vagyok gabalyodva a történetbe, de valószínűleg rendeződnek majd a sorok, ha már mindet leírtam.

Menni, menni, menni hát! Na az a legdurvább az egy hétben, a folyamatos távolság, kilométernyi gyalog, mint balog, mert muszáj, hogy úgy éljem meg, hogy ne maradjon ki semmi. A leghidegebb a sör továbbra is, bár bejött a második helyre a hajnali vacogás a nyirkos éjszakában, harmadik hely a magic mirror!  A legkomolyabb az, amikor megkérdezem az információnál, hogy hol találok mozgáskorlátozottnak fenntartott vécét, kíváncsiságból, erre kis hölgy végigmér, hogy állok, és azt mondja, itt van a hátunk mögött, de kerekesszékkel nem lehet bemenni oda, mert akkor víz meg sár van, hogy…áááááá! (…) A legszemetebb, elhagyni egy digit gépet és a legmegkönnyebbültebb én vagyok, amikor visszakapom azt a talált tárgyak osztályán (huhh). A legtutibb bármely napszakban látogatható kedvenc kocsmát a HVG állította fel, mindig mindenük van, zene, móka, kacagás, kávé, akármi, újság, és tánc is, meg parti, esetenként megaparti. A legerősebb pálinkát Ákos itatja meg velem a Pálinkaházban, mindent lemar a torkomon, mézes meggy. A legtöbbet látogatott sátor nem véletlenül a Wan2, bár vetekszik vele a Világzenei nagyszinpad is, és a Meduza is kap helyet ebben a legben. A legütősebb estém (bármily meglepő is) a Parti-arénában talált meg, Naga és Beta! A legsötétebb a biztonsági szolgálat, erre biztos van valami magyarázat, ha valaki tudna erre…A legszimpatikusabb szolgáltatás az Internet, tényleg le a kalappal, gyors, pörög, tiszta udvar, rendes ház. A legtrébb meg a telefontöltéses sátor, na hagyjuk is inkább. Legnagyobb szívás, lecsúszni Natacha Atlas koncertjéről, ezzel lemondva a Placebo feléről, és a legnagyobb ámulat az utcaszínházé, hatalmas produkció! Az általam látogatott koncertek legcsoffadtabbikja a Copicon, a legbulisabb pedig a Korai Öröm nyilván. A legtöbbvackotajándékbaadó cím természetesen a főtámogatóé (djuice), de kitett magáért a masculan is. A legtovább afterre hajló sátor a Mokka Cuka, tényleg minden nap bele lehetett csúszni a jó muzsika miatt, részemről a legkevésbé látogatott színpad a Zúzda, lévén nincs is annyi hajam…Faluból az Afro-latin, a civil idén már sokadjára ugyanaz. A legnagyobb evés, na ilyen nem volt. A legnagyobb dugást kihagytam ezen a szigeten, viszont sikerült belehallgatni vagy nyolcba véletlen, na azok…A legutálatosabb a nyirkos sátor volt, a legijesztőbb pedig mentő miatt félreállni, hál istennek nem mindennapos. A legérthetetlenebb, hogy miért kell kutyát hozni a szigetre, de tényleg, jó az a kutyának? Vagy csak elég, ha jól mutat… A legnagyobb veszteség, az egy hét szabadság, ez ugye minden volt, csak pihenés nem, de ki semmiképp sem hagytam volna. A legtöbbször elkapott telefonbeszélgetés tárgya a holvagy kérdésre irányult, a legtöbb koncertre irányuló szó pedig a Prodigy, kedden minden ember bizton kimondta egyszer. A leghangulatosabb sátor az Ambient, aki legalább egyszer nem adta le a csukáját, az sokból maradt ki. A legtöbb alvást az utolsó éjjel követtem el, egészen öt és fél órát sikerül, a többihez képest rengeteg, a legjobb pasi címet brad pittnek adom, mert szőke vagyok, második hely Andrásé, aki hazaszállítmányozott a szigetről mindenestől, köszönet. A legnagyobb fogadalom pedig, hogy jövőre én bizony csak látogató, de nem lakó leszek. A legtöbbször rajtam áteső népek kor-átlaga 18 és 22 között, szinte csak lányok, akik addig se hagyták abba a boroskola szagú vihogást, hogy rám dobjanak egy bocsbaszdmegot. Ébredni legtöbbször acdc-re sikerült és ez egyben a leghálátlanabb címet is megkapta, szerintem nem meglepő és érthetetlen. A legfárasztóbb nap persze az utolsó, a legkönnyebb program pedig maga a hazaköltözés. A kihagyott program leg a Luminárium, idén sem sikerült elkapni, pedig sejtésem szerint a leglátványosabb címet nyerné, így az utcaszínház kapja, na majd jövőre. Nem tudom melyik nap ittam legtöbbet, de az biztos, hogy sör volt, és végül azt sem tudom, hogy az első itthon töltött napomon, amikor kimentem pisilni miért hajtottam fel a nadrágom szárát és miért nem ültem rá, az deszkára…

És a legfontosabb! Van nekünk, magyaroknak egy ilyen szigetünk, ahol ötvenezer embernek van lehetősége ötvenezerféleképpen megélni azt az egy hetet!

Hát nem érted? Mindig itt van velem, amikor énekeltek látod aput, vagy amikor megszólal egy dal, most élsz, nem érted, hogy bennem lebeg?  Annyira hiányzik, hogy mindenben szeretném őt látni, kellene kapaszkodni bele, de nem teszem, mert meghalt. Eltelt hét év és bennem még mindig iszonyúan élnek a perceink, az, amikor Máté Pétert gitározott nekem a ház előtt lévő szőlőlugas alatt, meg amikor először vertem meg egy kártyaparti során, aztán ő visszavágott élesben, fájón, csúnyán, úgy, hogy gyűlöltem érte, de mégis apu volt, most meg nincs. Nem tudom eltemetni, elengedni, itt van.  Hát bassza meg, én vissza akarom kapni, én nem eltemetni akarom, hanem beszélni és hozzáérni, meg tanulni tőle, valaki adja vissza! Nem akarok gyertyát gyújtani, meg emlékezni, nekem az apum kell nagyon vissza. Ha megszületnek, és meghalnak emberek, akkor miért nincsen olyan is, hogy valaki visszajön, visszatér, abból a nem tudom miből, amibe haláluk után kerülnek… Anya, drága anya nem tudja pótolni! Megpróbálja pedig, szerintem nem mondom el neki, hogy mennyire nem tudja pótolni…

Látod apu? Most élsz. Itt bennem legbelül, az akaratomban, az álmaimban… abban is, ahogy lefekszel és elalszol, és nem gondolsz rám. Abban is én vagyok…

 Szívrablás

Hülye voltál mondom magamnak majd ha ez elmúlik

Csak múlna el már nem is én vagyok ez már

Csak szerettem volna ha velem is van ilyen

És most benne vagyok még sosem volt sűrűbb homály

Pont az az egy az az egy ötven darabja az kéne

Elvinném s ha nem akar meghalni a többi jön el érte

A szíve egy dobozban bársony közé

És kopognak az ajtóban áll én meg örülök hogy itt vagy

Gyere be mit hoztál ide csak nem hiánytalan

Mindenem itt van csak a szív kéne ami még nálad van

Azt nem adom mert te azt örökbe adtad szólok mérgesen

S becsapom az ajtót felőlem meghalhat

Aztán megbánom: tessék a sajátom nesze az itt van

Dolgozzon az benned szolgálja életed amig van

Hülye voltál mondom majd ha ez elmúlik

Csak múlna már el nem én vagyok ez már..;

kispálékat olvasni is..

 Mé megyek én ilyen keveset ennyire tökéletes közegbe, mint a tegnapi Massive Attack koncert. Kéremszépen ollyyyan élményt kaptam, hogy az egy jó két hétre szerintem maximálisan feltölt majd. Azt hittem, hogy emberundorom meg tömegiszonyom van, erre simán bementem A-val az első sorokig, nem kevés lábra rálépve, uutólagos elnézést, de menni kellett, nincs mese. Na ott aztán telibe is vágott a hang meg a fény együtt, persze egy-két joe is besegített. Mindenemet elénekelték, minden hangomon megszólaltak, bennem teljesedett ki a zene, lebegtünk csak. Szerintem minden rendben volt a hangosítással, bár A akinek legalább hat füle van a hangokhoz, bizt talált benne hibát... már ha egyátalán képben volt. Így pár óra elteltével, szerintem A nem volt képben.

Ő sem. 

Tökéletesen összhangban voltunk újra.

Aztán jött az az állapot, amikor hirtelen minden mindegy volt, ismerős, nem? Depeche Mode after a Tűzben. Nyomasztó volt a tömeg. Olyan kötelezőnek látszott ez a buli, és nem azért, mert jól érezzük magunkat, voltak nagyon régi arcok és majdhogynem gyerekek, sokan presztízsből, látszott, én meg elmenekültem mert sokkal kisebb és kevesebb dolgokban szeretek ott lenni, ahol nem meghatározó, hogy mennyi, hanem hogy milyen emberek vannak jelen,. Pont. Hazajöttem, hogy Moby-t hallgassak és lehiggadjanak az idegeim, sok volt, ennyi. Tényleg el kellene tennem magam, de még nem, leszarom, hogy holnap fos leszek (khm..), Massive Attack még meglesz biztos, aztán nem tudom, sodródik a fejem. Lenne lehetőségem használni az időt, mondjuk alvásra, de így jobban belegondolva azt érzem, hogy most használom csak igazán. Igazán önzőn, de a sajátom ez is. Nem érintett meg a mai dm-koncert kihagyása.

Holnap meg fog csókolni.

Utoljára.

Jó lett volna teljesen egyedül lenni azon a kiállításon, úgy nagyon csak a lámpákkal, hozzáteszem, szerintem nem volt jó helyszín ezeknek a képeknek. Szerintem egy kiállítás környezetének is adnia kell a képekhez. Bár a jó képekhez elég hogy, jó... na most akkor nem is fogtak meg? Na az mindenképp, hogy egy hálóra húzta a témát, úgy értem az alakok sokszor hasonlítottak, a háttér beállítása is hasonlított, szóval olyan volt mintha mindig ugyanaz kép előtt álltam, pedig nem! Sétáltam, leültem, újra visszamentem. Ha legalább úgy oldották volna meg a megvilágítást, hogy első pillanatra az tűnjön fel, akkor talán bólogatok, hogy aha. De nem, a Bárka színház kiállításszervezője, vagy a fotós úgy gondolta jó ez így... Legalább háromszor könnyek tódultak a szemembe, persze nem a képek láttán bőgtem. Hihetetlenül megsínylettem a délutánban az egyedüllétet, pedig könyörgöm emberek közt voltam, jó emberek közt. Közülük kettőről gondoltam azt, hogy meg kellene csókolnom és csak az egyik volt srác. Naés? Mivanakkor? Végül egyik sem kapott belőle, én meg csak bántam meg nagyon, sőt még beleszaladtam valami nagyon buta és felesleges hisztibe, de ssza' meg, ez is én vagyok, és pontosan tudom az okokat. Kiborultam és fájt. A moziban a davincsi-kód megen elszomorított, nem kötött le, szerintem nem sikerült ez a film, lehet, hogy ha a szélére veszünk jegyet, akkor le is lépek...

A nap egyetlen könnyebb része, amikor már csak beszélgetni kellett hajnal háromig a westbalkán-ba, na az úgy megvolt, a többi sírós moslék bizony.  Lány szomorú.

Fenn említett reggeli szertartással kezdtem, persze, hogy leragadtam, tudtam, hogy nem szabad leülni, meg zenét hallgatni, mert akkor füstbe ment terv lesz csupán az egész nap. Erre mit csinálok? Leülök, becsukom a szemem meg az érzékeim és csak gyengéden letompulok, hogy elélvezzek a nagyon várt egyedülléttől...

Kicsit talán kevesebbet kellene emberek között lenni, ha mostanában magamra akarok találni, bár még az sem bizt, hogy magamra akarok. Esik ez a szarházi eső, bocs de elvileg nyár akar lenni, nem? Végül persze felállok majd és elindulok a pénteki napnak, de az már valami más lesz, kicsit kötelező és már előre utálom az utcát.

A kultúra nem egységes, tagolt, mindenki számára rendelkezésre áll, egyéntől függ, hogy mennyit használ. Dr. Thoma (jut eszembe előveszem a kultúrfilozófia jegyzetemet :( )

 Kicsit csatt lett ez a nap, határos a végtelen kimerültséggel, mégsem bánom ezt a rám telepedő hangulatot, szerintem sodródok kicsit, hagyom, hogy vigyen magával.

Ott volt Majk, és én nem láttam... Az a Majk, ahol minden egyes virágnak más a színe, a fáknak más illatuk van, a levelek és a hangulat tökéletes összhangot nyújtanak. A harangzene, ami sohasem untat el, vagy lepett meg, és adott valami pluszt a múló időnek... Ott volt Majk és én nem láttam, pedig annyira vágytam rá... Olyan ez, mint Orosházán az Amszterdam park, amiről csak oly kevesen tudjuk, hogy miért is kapta ezt a nevet. Az a park is olyan hatásaal van rám, annyi emlék fűződik hozzá, megannyi apró csoda. Jó, persze ahhoz a parkhoz fűződik tetű emlék is, ú, amikor ott talált rám a szétcsapott hajnal, túladagolva, pánikbaesve, összeroppanva, az azért nem annyira szép meg jó, de mindenképp hatásos, mert abból az élményből is csak több lettem, formált rajtam, hogy olyan lehessek, mint most.... Valamelyik nap elővettem egy nagyon eldugott mappából a Füst című írásomat, azt a nagyon elsőt, amiben tényleg nagyon sok minden megvan belőlem, de mint írás katasztrófa. Tuulajdonképp még büszke is voltam magamra, amiért ezt ki mertem mondani magam elé, hangosan. Még jó, hogy nem kezdtem el nevetni is. Még majdnem friss élmények után kezdtem írni, de most érzem, hogy az egész csak nekem okoz bármilyen hatást, másnak nem, valahogy úgy sikerült írni, hogy csak magamnak. Én látom a sorok közt a képeket, nekem nem kell elképzelni, mert bennem él, viszont másnak nem elég egyértelműek sem a helyek, sem a karakterek. Na mjd ha három év múlva elolvasom újra a Pótkulcsot. Úgy látszik ma megint többen várjuk meg a hajnalt.

Tényleg kész vagyok. Írom nagyon falumat, de olyan dolgokon kezdek el közben gondolkodni, hogy leragadok és félóra konkrétan kiesik. Olyanokon, hogy kell e nekem emlékeznem arra, hogy a könyv elején említett polgármesternek milyen nevet adtam. Persze, hogy kell, hiszen én írtam meg, alkottam a karaktert. És mégsem. Azt tudom, hogy van egy Frézia nevű nő benne, aki talán a végére majd főszereplővé növi ki magát, de a többi szereplő nevéről halovány gőzöm sincs így fejből. Bár majd, ha egyre többször említem őket meg lejegyezve, valószínűleg rögzül majd aktívabban. Vagy nem. Hiba ez? Különben lehet, hogy nem is a nevük lesz a fontos, inkább más tulajdonságok fogják őket megkülönböztetni egymástól. Most komolyan, mé fáj a fogam? Anita, két portónál feladtam, a többi megvolt, így viszont csak a félcsatt maradt meg az óbégatás...

És akkor most idecsalogatok a számra egy csendes imát, amelyben az nagyfalunk vezetőségéhez rimánkodnék, melyszerint nagyon nagyon gyorsan fejezzék be a négyes4-6hatos felújítását, mert gyarapodni fog az ideggyenge dolgozók társadalmi súlyának az aránya. Vagy nőni. Ez már az a határ kérem, amikor taktikázni sem tudok, nincsenek cseleim, vagy inkább csak egyesszám, mert csak a metró volt az. Most az sincs, helyette kaptam tömeget, érzéketlen tömeget, olyan kurvára butát, amit egyébként sem bírtam elviselni, nemhogy minden nap. Megpróbáltatásaimat a bkv-eszközökön túl még az is tetézi, hogy nyár lett közben, meg szoruló tüdő. Kérem, S.O.S. Cserébe jó leszek, meg áldott, és újra közlekedő, fogok többet tanulni, még ezt is meg tudom, vagy inkább akarom ígérni, mert eleddig, csak kicsit ugrottam bele, jönnek a támadó, információra éhes zárthelyi csapatok, és ha nem figyelek oda, azt veszem észre, hogy az uv. csapatok végezetül ki is rámolnak, anyagilag is meg idegileg is. Bár utóbbit a fenn említett infrastruuuuuuktúra is nyesegeti. Nem indultam el a zöldbe balkánfanatik-ot hallgatni, szerintem ma már nem jön át a mozgás, még talán tánc a szoba közepén, félhomályosra szítt hangulatban, előlegként, hogy aztán jun. 13 ottlegyek én is azon a koncerten. Még halovány lila gőzöm sincs, hogy milyen állapotban, vagy kivel és meddig, de az ott nekem nagyon kell majd. Massive Attack és közben én megpróbálom  megtalálni egy pillanatra magam, belljebblépni a zenével, és majd kicsit félni is fogok, ha vége lesz, mert egyedül maradok. Szerintem akkor fogok meginni majd nem egy becherovkát, hogy az jótékonyan tompítsa bennem a hiányérzetet, pedig ott leszel Te is. Meg Te is. Vettem ma papírt, azért mert legalább három3naponta találkozom olyannal, aki megkérdezi, nincs e papírom. Na mostmá van. Kérdezzetek. Azé.

Megvárom, hogy az éjszakából  hajnal legyen, kinyitom majd az ablakot, hogy megérintsen a hűvös... najó nem írom prózára, pedig most tipikusan az a hangulatom van, talán nem is blogot kellene most írni. Mellesleg tudtam, hogy ez lesz. Elkezdem és nevet is adok neki, meg értelmet és majd csak ezt fogom gépelni, elmaradnak a tanulással eltöltött félórák, leszarom majd az etr-t meg postát és rádiókat, greenfo.hu-t, 'ssza meg tudtam, hogy ez lesz. Pedig ott van az a másik történet is a fejemben, a szereplők, konkrétan a hét férfi és négy nő, meg a faluu, de várat. A Margit sziget uuugyanilyen tévhit volt, azt gondoltam kimegyek, viszek magammal inni meg egy joe és tanulok. Erre mit csináltam? Kimentem, és sétáltam, kerestem mókusokat a fán, csúnyák voltak mint mindig, aztán leültem a partra, és úgy maradtam. Nem először. Jöttek volna mondatok, de nem írtam, olyan ez mint valami bénultság, miközben engeded ki magadból a akármit, ami aztán bennmarad és bajt csinál. És persze a mondatokat megpróbálom aztán felidézni, tudom, hogy jók, de már nem tudom, mert tovalibbennek én meg nagyon sajnálom, mert tényleg tudom, hogy jók. Mindegy, előbb vagy utóbb a felszínre kerülnek belőlem, a részem, a fantáziám. Vajon mennyire lehet egy blog vallomás? Úgy bele a nagyvilágba... ami persze nem lenne igaz, hisz mindig valaki vagy valami miatt teszünk vagy gondolunk bármit is, az általunk megélt ingerek, hatások rabjai vagyunk. Később sem lesz más. Viszont ez a mókus biztos nem a Margiton honos...

Mert persze elkezdeni tuuudni kell (azé van három uuu, mert az egy héttel ezelőtt vásárolt klavi uuu-ja beragad, csoffadt klavi), márminthogy a blogírást. Elkezdem egy Ady, Finitával, ami úgy kezdődik Vége van. Nagyon komolyan szeretem ezt a verset. Szóval elkezdem, régóta szeretném, néha már el is kezdtem, aztán abbamaradt. Jó, naná, hogy azért is mert jön a sziget, és én nagyon várom, hogy írjam, tavaly is tetszett a melóblogírás... na ez nem sikerült nagyon kifejeződni.. A másik, amit írtam azt hiszem lassan de biztosan egy határozott harakirivel tűnik el, ez lett a sorsa, én elbúcsú tőle. Ahogy azt hiszem a Pótkulcstól is (nem akadt meg az uuu), mert az is lezárult bennem, már a történet sem én vagyok, üres lett az utsó előadás után, már nem éreztem annyira magaménak. Nem volt könnyű kiheverni a nem tudom mit, csak egyszerűen szomorú maradtam utána, nagyon szomorú. Hogy hiányzik e majd, azért? Vagy mert nem lettem elégedett a végeredménnyel? Vagy? Elő sem tudnám venni a szöveget, nem érdekel, el akarom engedni, azt hiszem számomra tényleg összeomlott, kiégett.. Csak lehet, hogy le kellett írnom, hogy tényleges pontot tuudjak tenni. Ezek a pontok hogy mennyire tudnak fájni. Pont annyira csak, hogy még tovább lehessen lépni, de kilépni nem engednek.   Tessék végigolvasni a verset. És bocs az okozott hangulatért.