Hajnali köd húzódott a városka felé, a lámpák kitartóan pislogtak, tompán világították be az alvó utcákat. Dermesztő hideg volt és homályos csend. A házak között a félelem lehelete kúszott sebesen, felkapva egy-egy falevelet maga mögé.
Az egyik romos kapualj alól egy kislány lépett ki, különös volt ebben az időpontban, de senki sem látta, azt sem, hogy sálja a nyakában hanyagul félrecsúszott. Adtam rá egy Piros kiskabátot, alóla halványkék pizsama kandikált elő, lábán egy három számmal nagyobb papucs. Kipirult arcán egy tétova könny csordult le, amikor szembefordult a csípős széllel, határozott léptekkel indult el a szétbombázott házak előtt. Autók még csak elvétve jártak, néma volt a város, a még épen maradt üzletek szakadozott redőnyei nyugodtan pihentek.

A hajnali ágyakban nyugtalan lelkek forgolódtak…
Linne a járdáról az úttestre lépett, ott lassított, hátranézett. Senkit nem látott. Egy villanyoszlop mellett megállt, kabátja zsebéből papírdarabot húzott elő, apró kezeivel széthajtogatta, majd átlátszó ragasztószalaggal a villanypóznára erősítette azt. Továbbindult. A soron következő karónál megint megállt, esetlen mozdulattal ragasztotta a következő cetlit. A fehér, kicsit meggyűrődött, kézzel tépett lapokon csak két szó volt írva, az is színes ceruzával. Minden villanyoszlopnál megállt és bár álmos volt és hideg is, Linne nem adta fel az elhatározását, folytatta a munkát.Linne nem félt.
  Amikor az utca végére ért, visszapillantott, ledermedve torpant meg.  Az apró kis papírok szanaszét az úton repkedtek, Linnének kergetőző pillangók villantak be egy másodpercre. Csak egy kis ideig állt ott az utca sarkán, pánikkal gyermeki arcán, aztán kétségbeesetten kezdte összeszedni a papírokat, hogy aztán újra felragassza őket a helyükre. Már sírt...

-Linne, drágám, ne sírj kérlek. Semmi baj, csak álmodtál…
-Nagypapa?
-Kicsim, ébredj…
-Apa és Anya hol vannak?
-Ó, kicsi Linne, elmentek, hisz tudod…-Igen.
-Mit álmodtál, mondd.
-Azt, hogy megyek az utcán és cetliket ragasztok a karókra, de aztán mindet lefújja a szél és kezdem elölről.
-Miféle papírokat?
-Olyanokat, amikre az van írva, hogy „VIGYÁZZ! AKNA!”

 Az öregember gyengéden simogatta meg a kislány haját.
-Gyere, melegítek egy bögre tejet…

A falakon képek vannak, a képeken nyomorúság, csonkolt lábú mélyen ráncos emberek, pusztulás a háttérben, iszonyú félelem a pillantásokban… Az egyik képen egy piciny koporsó, előtte fából ácsolt kereszt, rajta apró betűkkel csak ennyi, Linne, élt hat évet… A koporsó előtt meggörnyedt hátú öregember, kezében kuszán összefogott margarétacsokor. A kislány kedvence talán.

Eszter egy idő után egyre többet jelent meg egyedül a Pótkulcs teraszán, így lehetett ideje arra is, hogy több időt szentelhetett annak tanulmányozására.  A fekete fehér fotókat például rendszeresen, újra meg újra végignézte. Az apró koporsó váltotta ki belőle a legintenzívebben a gyászt. Nem ismerte sem Linnét, sem azt az iszonyatos háborút, amely ellen annyira tiltakozott a fotós. Az, hogy a képeket nézhette, mégis közelebb vitte a valósághoz, a taposóaknák léte pedig mélyen ivódott gondolataiba.

  Eszter a témái ellenére, egy rövid időn belül mégis rajongója lett a fotós műveinek, nem egyedül a Pótkulcs vendégei közül.

Eszter, magyar származású fehér nő, huszonkét évesen élt, a fővárosban bérelt lakást. A Pótkulcsot egy Endre nevű srác mutatta meg először, azon az éjszakán volt valami zamattal teli illata a romantikának. Bársonyos volt és izgató. Amolyan vidéki, tóparti séta ízű.

De inkább elmondom hogyan is történt...

Mert van abból is persze, és természetesen ezekben a pillanatokban jönnek egyéb történések is. Nyilván felmerülnek azok a kérdések, hogy vajon jó helyen vagyok e és jó időben, de a konklúzió, az hogy, nem mindegy? Akkor is ez van. Holnap meg holnap lesz.

Mindig jönnek a szavak és a mondatok, mindig, de amikor leírnád, akkor már megvan a konklúzió is. Hát így. Nincsenek kérdések és válaszok, csak okozott történések. Meglévőek. Ez van szindróma. Nem kell, nyilván, de a nemkellről nem akarsz írni, mert szar. De tényleg Zsé vajon miért vált ilyen hangnemre, amikor neked van sajátod, puha, könny,ű és kezelhető? Minek ez az erősködés? Egy élet, egy bizony. Megírjam? Úgy fest ebben a pillanatában a blog mégsem adja azt, amit szántál neki, nem lesz megkönnyebbülés, és jóság az írás. Majd holnap. ?

Nem beszélünk róla, vajon ez a mondat hányszor jön még elő, milyen kontextusokban, kivel, milyen témában? 

Naiv vagy, ennyi. Mindenhez. Barátokhoz, bizniszhez, családhoz. Vicc, hogy barátokkal kezded, és azáltal leginkább durván vagy KIBASZOTT NAIV. É majd megváltoztat, próbálod ezt hinni, és hinni is neki, de basszus mi van van ha nem vagy zsigerből vállalkozó, mi van ha csak szimplán értesz ahhoz, amit eladsz? Hogy kell ezt megfogalmazni? Leszarod, mert magadnak írod.

Nem kell terror, és nem kell fenyegetettség. Ahhoz, hogy az ember lepattanjon vidékre, rendszerességgel és egyen családi körben egy házigazda szerint szétesett fantasztikus brassóit, meg előtte levest és utána palacsintát. Nem vagy fenyegetve, mégis mész, és olyan, de olyan jó elmondani, hogy mi van veled, és megtudni, hogy mi van velük. A sok hülye üzenet után, messenger, viber, stb, jó nagyokat nevetni már egy pillantástól is, uncsitesóval fél szavakból való megértés, meg leendő vejkóval cinkoskodás. Lófaszt a közösségi portálokba, éljen a közösség!!!Leírni sem lehet a jó érzést, ha együtt vagytok. Pont.

Mert Te hülye kis állatka, mindent elolvasol és mindent megnézel, ami Párizzsal kapcsolatos, pedig nem kellene, mert már erről szólnak az álmaid, a gondolataid is. Mint a minap amikor az Egyiptomi-Arab Nagykövetségről hívtak fel Téged, Te meg csak hápogni tudtál és azonnal azt kerested az agyad eldugott szegleteidben, hogy kid lehet külföldön, ez most kinek a halálhíre lehet... majd felocsúdva hallgattad, hogy csak szolgáltatást rendelne a Nagykövetség.... Kellett pár másodperc mire... és aztán kell majd most majd pár hónap is, mire ez elül. A hülyére dolgozod magad style most kezdődik.

Mint a tánc. Csak a tánc jobb.

Zimka ír vasárnap reggel hétkor egy ilyet a fészbukon, hogy Te figyelj biztos ébren vagy, és lenne valami, amit meg kellene beszéljünk, konkrétan, kurvára nem örülök, hogy szilveszterkor elutazol, Barcelonába, de mindegy hova, ne menj. Imádod a féltést, az ilyetén féltést, de nem, nem fogsz félni és utazol. Pont.

Nem hagyott nyugodni ez a moziünnepes dolog, idén úgy döntöttem (majdnem az utsó pillanatban), hogy igenis meg kell néznem egy filmet ennek keretében. Aztán a választás, tekintve hogy az idő rövidsége miatt már csak egy alkotás fért bele, egy magyar filmre esett, Egyetleneim. Jó, tudom, engem már csak a zenei felhozatal is vonzott, mert olyanok kaptak helyet, mint Palotai, meg a Neo, és Kispálék is, meg a Másfél és AMB, meg az agyonhallgatott ColorStar is adta magát a filmhez, nagyon megállják a helyüket, már most akarom a filmzenét! Dübörög végig a magyar alter meg elektronikus zene krémje, kurva jól össze lettek ők válogatva, na! A rendezőnek meg diplomamunkája, szerintem Nemes Gyulának sikerült élvezhetőt vetíteni! A történet klasszikus, -bár lehet, hogy talán túlságosan is-, majdnem rómeómegjúlia, ami a feelinget illeti, srác későn jön rá, hogy szerelmes az lányba, az leteszi a telefont, fiu utolsó mondata, hogy szeretlek, lány meg le és csak a foglaltjelzés marad, na bumm... Aztán életformájává válik, hogy folyamatosan udvarol, mindenféle környezetben, mindenféle lányoknak, javarészt aranyosan meg humorosan,  erről egyébként T jut eszembe... Minden csak okozat, a történet körbemegy, aztán visszatér ugyanoda, ahonnan indul, szeretem az ilyet, mert így lesz bennem is kerek. Jó viszontlátni a pesti éjjelt filmen, egy kicsit be lehet szállni a történetbe attól, hogy látogatom ezeket a helyeket, mint West Balkán, meg A38, és pláne a sziget! A kamera szinte vagy folyamatosan mozog vagy áll, de mindenképp hatásos, semmi sem lassú, végig pörögnek a kockák, néha olyan mint egy videoklipp, teljesen el lehet veszni benne. Fiatal színészek tényleg jók, kiemelkedőn tetszik Tóth Orsi alakítása, rá lett szabva, mondjuk ki. Iszonyú törékeny és mégis sokszor erősnek adja magát, de nem hisszük el neki a film alatt, úgy játszik, aztán meg csak bátor nagyon. Jó választás volt! Nem úgy a mozi! A Toldiba mentünk, kár volt, mert iszonyú rossz levegő fogadott, meg teltház, második sor, hagyjuk, szerintem ezt meg kellene nézni még egyszer normálisan, meg hallgatni, mert Toldi erre nem alkalmas! És a szombat este okozta lázat ma köszöntöttem, uszkve 1 óra alvással megütve, többet nem engedtek a módosított érzékeim, ez van...

Mára pedig volt tervbe Naga, meg Beta az Tűzben, de szerintem kihagyom, helyette Sting marad levezetésként.

Vége a nyárnak.

 És igaza van annak az információs-pultban dolgozó srácnak, aki azt mondja, bocs, de megtelt a hajó, a rakomány pedig többszáz Zagar és Bootsie rajongó, bejutni lehetetlenség. Persze a béna én vagyok, mert az A38 sikeres ingyenes koncertsorozatára ugyan lehet jegyet foglalni előre, én balek be is regisztrálok, aztán csak elfelejtem, hogy így kéne bejutni. Szóval maradt a szöszi csipogás a telefonba, hogy de muszály, értsd meg, csak most az egyszer, ígérem legközelebb foglalok jegyet, erre uszkve három perc győzködés után ugyanaz a srác, aki először azt mondja nem, azt mondja, jó, gyere, kivételesen... A hajó, amikor odaérek lazán van tele, kinn ácsorog még harminc ember a bejutás reményében, amikor a biztiőr elkiáltja magát, na emberek, elfogyott a karszalag, vége, teltház van! Én meg mosolyogva lépek az info-pulthoz, hogy telefonon megbeszéltük és már benn is vagyok, egy újabb karszalag kerül fel a kezemre (mennyire hiányzott) utólagos köszönet érte. Benn a hajótérben pedig érteni kezdem mire fel szabnak határt a kíváncsiságnak, mert tényleg sokkal jobb így szórakozni, hogy elférünk, mintha letaposnánk egymást... Csak kicsit váratnak meg minket, azalatt van időm nézelődni, rendben vannak az arcok, javarészt értelmiségi(nek látszó) fiatalok jöttek el Zságer Balázsék bulijára, nincs atomrészeg, meg szétszívott látogató, csak szórakozni, igényes zenére vágyó magyar. És külföldi is, aminek örülök, vigyétek is hírül, hogy nekünk ilyen zenéink vannak. A Bootsie Quartet, mint előzenekar megállja a helyét, de csak mint előzenekar, csendesebb is, meg gyengébben is van hangosítva, a zene pedig elmegy, főleg az azt követő Zagar után! Az első tíz perc felejthető, aztán húznak egy ködöt a fejünk felé, amolyan lebegő, lüktető ködöt, pont csak annyit, hogy táncikálni lehessen, akár behúnyt szemmel is, mert annyira puha. Klasszikus lesz a kezük alatt a blues, előszedik hozzá az ambient feelinget, jön még hozzá szintetizátor, és amikor ezek egyszerre szólalnak meg, akkor teljesedik ki a zene, vagy inkább így ZENE! Dj Bootsie pedig itt mutatja meg, hogy mire képes a lemezjátszók felett, übereli saját magát is, pont illeszkedik minden mozdulatával, taps taps! Hullámzó a hangulat, van, hogy csak hallgatjuk és aztán jön egy blokk, amiben mindenki mozogni kezd, belelendül és a végén marad a taps, és bár elhatározom, hogy beszerzek hanganyagot, mégis elfelejtem, de ami késik... A hajót elhagyni pedig megintcsak élmény, mert nagyon szépek az éjjeli fények a Dunán, a taxisnak ráadásul még címet sem kell mondanom, mert már amikor meglát, mondja előre ......86, ugye? Hátradőlök mosolyogva, még a zene hatására és P. János jut eszembe meg a nagy 0.

A blogot csak szenvedélyből lehet, másképp sehogy - mondta a győztes egy pár héttel ezelőtt... Igaza is van. A végeredmény olyan amilyen, persze kicsit szomorú vagyok, mert vonzott már a megmérettetés, de aztán a gyenge felhozatal miatt is, meg némi papírforma-szag miatt is másképp végezte, mint amire én gondoltam. Igen, igen picit ott van, hogy ha van valami közöm a második vagy harmadik helyhez, akkor más a véleményem, ilyenek vagyunk mi emberek, hogy minden szituációhoz generálunk egy automatikus reakciót, ami szintén papírforma. Tulajdonképp egy pillanatra kicsit örülök is, hogy nem volt oly nagy a szervezettsége meg komolysága a versenynek, mert egy jobban szerkesztett versenyben, játékban rosszabbul esett volna a vígaszdíjnak, meg negyedik helynek gondolt dobogótlanság. És gratulációm a helyezetteknek: 1. apuska (http://apuska.freeblog.hu) 2. aeon flux (http://aeonfulx.freeblog.hu) 3. laxcox (http://laxcox.sarok.org) wetpaint-nek (http://wetpaint.freeblog.hu) pedig a webkamerához.

Aztat írta Exit nevű újság ottan, a horoszkópos oldalon, hogy katasztrófa lesz a hétvégém, én persze nem hisz neki, mert milyen már az aki horoszkópban hisz, én lenni jópofa királylány, küldök T-nek sms, hogy lehet, hogy találkozni fogunk jóslat miatt, én nevetek, ő nem tudom, de aztán már én sem. Lett az szombat éjjel smskáosz, meg a fejemben is persze, kicsit éles volt...Aztán másnap hamar felborít meg ki mindenkit a tűzzel való játék, aztán meg rájövök másnap, hogy hopp, mintha elfelejtettem volna befizetni határidőre a tandíjat, nesze kezdjél el telefonálni tanulmányira, megőrülök, ha kapkodnom kell! Szóval, az a horoszkóp, mintha... de nem. Hinni akkor sem fogok neki.

Amikor hazaértem a postaládámban találtam pár mailt, köztük egy iwiw- Péter ismerősnek jelöltest is, gondoltam megnézem, ki lehet. Hiába néztem a képeket, info-t iskolát, mindent, semmi. Na gondoltam ez egy téves jelölés lesz, félrenyomta a srác... és aztán mégsem hagytam a fenébe, hanem írtam egy kurta üzenetet, hogy nem tudom ki, erre ő válaszolt szinte azonnal, hogy Gyula. Meg, hogy régen, nagyon régen. És hogy ő emlékezik, én nem? És kénytelen voltam akkorát a homlokomra ütni, hogy az fáj, amikor az ötödik üzenet után kiderül, hogy Péter nem más, mint életem legelső szerelme, még 13tizenhárom évesen, amikor kezdtem már csajszisodni, ő meg már 14tizennégy is elmúlt. Úgy végigszaladt bennem a felismerés, hogy kicsit meg is rázott, de nagyon jólesően, nevettem, amíg a sorait olvastam, pillanatokra beugrottak az emlékek, nyarak vele, egyszer átszöktem miatta Gyulára, tudtam azt is, hogy pont akkor színházfesztivál van a hétvégén (színház talán azóta tart fogva) , és nem volt szinte pénzem sem, meg semmim, és őt sem találtam meg Gyulán, és nem volt hol aludnom se, miután legalább négy előadást végigbámultam elvarázsolva. Egy csapat lány karolt fel éjszaka, mondták, hogy egy kollégiumba vannak elszállásolva és hogy menjek velük. Emeletes ágyon aludtam, anyuék meg nem vették észre, hogy nem mentem haza és Petinek meg nem mertem elmondani aztán, mert már akkor büszke voltam, mert mégiscsak milyen már, hogy a lány átszökik szerelméhez egy másik városba, áá nagyon jó volt :) 

Gyönyörű első nagy szerelem!

És miatta hallgattam először PG Csoportot, meg más értékes zenéket, amikből ma is tudok dúdolni, meg egyszer együtt aludtunk, és meghatározó volt az élmény, most már tudom! Jólesően zúdulnak a butus kis emlékek, amikor még annyira egyszerűen fel lehetett mindent fogni, mert nem voltak élettapasztalatok, amelyek irányt adtak volna, nem volt csupán, csak az egyszerű naiv szerelem, de tiszta tudott lenni olyan idősen! Most meg azt írta legelőször, nagyon hoszzú évek múltán, már más élettel, idősebben, hogy hát, "kedves, engem tanultál  meg először utálni, ez segít, vagy kell még?" Dehogy kell, még egy pár perc és látni fogom magam előtt, a szobáját is, meg azt a mozit is, ahová végül nem mentünk be, inkább a városon átcsobogó Kanális mellett álltunk hosszú jókat... Régi emlék, régi ajándék, régi királylány. Meg az Iwiw.

Tele vagyok ezzel a tűzijátékkal mindenhogyan, tele ambivalens érzelemmel, próbálok nem agresszív lenni, de az indulat eléggé tombol bennem. Már amikor elhagytuk az Astorián lévő krimónkat uszkve tizen, hogy lássuk a nagy nagy fényeket, már akkor éreztem, hogy valami baj lesz... Az volt a mákunk főleg, hogy elővigyázatból egy óra múltánra foglaltunk magunknak asztalt, mondván buliba hajlik majd az este, meg az, hogy nem hagytam a többieknek, hogy bemenjünk a hídig, mert bár tervbe volt, volt egy rossz érzésem. És még a meteorológus híreket sem néztem, mert teljesen rábíztam magam a szervezőkre, ők tudják, hogy biztonságos e vagy sem, kvázi ha mehet, akkor mehet, ha meg nem akkor úgyis szólnak. És, mint többezren, mi is beálltunk az Erzsébet híd lábához, de hogy menjünk beljebb, már stoppolást késztetett bennem. Aztán már csak feltámadt a szél és Andi önkénytelenül megfogta a kezem, éreztem hogy félelem suhan át rajta, a fiúk meg értünk kezdtek el aggódni, láttam Gerin meg Krisztiánon (az adrenalinon kívül), hogy fél szemmel minket figyelnek, lassan kezdett csak esni meg fújni, és aztán már nem maradt más hátra csak futni, mint a filmekben, és megpróbáltam nagyon józan maradni, hogy ne essek pánikba, a fiúk előttünk futottak, teljesen be voltak pörögve én meg folyamatosan féltem iszonyúan, pedig csak esett nagyon meg fújt nyolcvannal a szél! Párszor hátrapillantottam a hídhoz és még mindig nyomták a tűzijátékot, azt hittem rosszul látok! Összekeveredett a mennydörgés, és a rakéták robaja, és aztán még jött a mentő meg a tűzoltó hangja, borzalmasan hangos volt! Az emberek kiabálva futottak, szülők szorították a gyereküket magukhoz, láttam a kicsiken, hogy nem értik, ahogy mi felnőttek sem! Meghalt négy ember! NÉGY EMBER! Ma meg azt olvasom, hogy email ide email oda, ki a hibás vajon, Demszky bűnöst keres, meg ilyenek! Nincs elég baj ebben a világban? Mert addig oké, hogy nem védünk ki egy földrengést, meg tornádót, de ezt??? Könyörgöm, ez tragédia! Most meg tele van vele a tévé, keressük persze a felelősöket, lesz majd mindenképp egy bizottság, meg annak elnöke, aki vizsgálódik, bennem meg ott remeg anyukám hangja a telefonban, hogy kislányom valami baj van ott pesten, mert elment a közvetítés a tévében, itt Orosházán semmit sem sugároznak, és szegénykém hallja a visítást meg a pánikot a hátam mögül, érzem hogy feláll a fotelból, amíg meg nem nyugtatom, hogy mi mind a tizen rendbenvagyunk, és elengedem végre Andi kezét, már mindkettőnké zsibbad, és aztán csak a megkönnyebbüléstől megpróbálok felnőtt lenni és nem elbőgni magam, amíg beérünk a krimónkba.

Menjetek tova olvasók, vége a közszereplésnek, már csak magamét, magamnak írnám, hussanjatok…  

Hiba, hiba hátán bizony, én barom állatka olyan helyet keresek szombat éjszaka lazulásul, ami úgy egyébként emlékügyileg nem jó minden szempontból, de hiányzott, hát elmentem, és kiáltott vagy inkább kiáltottak, hogy de jó, hogy megint itt vagy és karok öleltek egy kedves pillanatra, kis híján sikerült meghatódni is, na. Persze bechert, meg egy pohár sört is, kiülünk a kerthelységbe, gyere ha van időd ki… Ülünk a fák meg a tető alatt félig, csak annyian vannak, ami még befogadható nem halkabb vagy hangosabb, ez az a tipikus hangulat amiért lehet szerelmesnek lenni a helybe. Lányok csevegünk, amikor jön az a gondolat, amit tett követ, írok egy esemest neki, hogy én itt vagyok meg szépeste neki. Meglepően gyors válaszában azt mondja ő, épp most azt csinálja, amit szeret, és szépeste nekem is. Rendben, emlék, le vagy győzve, ennyi a kettőnk közötti kommunikációból elég is, mert még nem telt el elég idő ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Gondolom én, és szombat esti csevegősbe meg okfejtősbe megy át az éjszakánk, jóízű a három nő beszélgetése. De ő másként, mert jön egy esemes megint tőle, hogy mi van az éjszakámmal. Úgy sikerül elbizonytalanodnom, meg meginognom, hogy azt már én szégyellem, hisz tele vagyok meggyőződéssel,  hogy nekünk külön kell ezt, erre mit csinálok? Na? Bólintok, hogy oké, és izgalommal leszek tele, a viszontlátás izgalmával, hisz hónapok óta nem. Érted megyek egy óra múlva, maradj pk-ba, ott vagy otthon. Írja. És aztán valami hülyeség miatt mégsem találkozunk, közbecsúszik egy ártatlan dolog, pedig fel volt készítve a szívem, és persze megtörök megint, és azt mondom neki, ne gyere többé a közelembe, ami tudom, hogy kemény de így érzem és kész.

 ...mégis leírtam a Dunába-ugrást!

"nem figyeltem, bocs Te meg csak mentél tévéé"

Ki kell ezt még kérem pihenni, mind idegileg, mind fizikálisan, bár túl sokat nem teszek érte, azért lassan kezdek rendeződni. Környezetem ráadásul beteg is, Ron, Szilvi, Hocsi, Andris legyetek jobban, kívánom... Én meg cserébe megígérem, hogy visszatérek a falumhoz, amit abbahagytam bloghegy miatt, pedig itt lüktet bennem, de annyi minden történik folyamatosan, hogy nem hagyok a soroknak teret, meg időt, hogy megszülessenek. A nevek még javarészt megvannak, a Frézia nevűnek asszem minden mondata megvan, szerintem azokat én kimondtam már párszor, vagy ki fogom az elkövetkezendőben mondani. Tiszta hülyeség, de nagyon sokminden megtörténik aztán velem, amiket a történeteimben leírok, szinte kivétel nélkül pont úgy, ahogy leírom, kicsit ijesztő is akár. Például a tánc a parkettán, lassú zenére, félhomályban (micsoda giccs), az is, és pont olyan érzésem volt közben, mint amikor írtam, tökéletes flash-em volt. Lehet, alkalmaznom kellene ezt a képességet, megírok egy csomó jó dolgot, hogy aztán az megtörténjen velem. Ezáltal konkrétan én írnám a saját sorsomat!!! Húúú, de jól hangzik... Aztán amikor sikerül tökéletesre fejlesztenem az életemet, megpróbálom majd a másokéval is, azt majd jó meggazdagszom, na! És akkor a királylány effektus átcsapna Istennőbe, nagy fehér lepel alatt...

Jó, kikapcsolom mozit. Jut eszembe volt olyan is, hogy az egyik novellám szereplője meglepetésszerűen, egy teljesen jó fordulat után a történetben mégis elindul a Duna felé, a hídra, aztán leugrik, és ezt végül mégsem mertem leírni, de gondolatban megmaradt, mert már akkor éreztem jópárszor, hogy megtörténik, amit leírok, hogy inkább aznapra már letettem a tollat a kézből, nehogy baj legyen. Hú de jól hangzik...

Úgy kelek fel reggel, hogy ünnepnap van, mosolygok a fogmosáson keresztül, aztán lazán kérek egy sört magamnak, rutinból és csak az ízénél jön át, hogy kávét akartam inni! Mindegy, mondom, ünnep van! Eljött az utolsó nap, nem akármilyen programmal, bár lennének kérdéseim a sorrenddel kapcsolatban… nem teszem fel őket, inkább elindulok csavarogni, Tamást összekaparom romjaiból a nagyszínpad előtt, összemosolygunk azon, hogy mindketten beúsztunk a blogírással, merthát mégiscsak emberek vagyunk, és az ember vagy szigetel vagy blogot ír vagy iszik, vagy skalpra vadászik, bár ez csak mindenki apuskájára illik, viszont egyszerre az egészet nem annyira… Gyülekeznek szép lassan az emberek, szivárog lassan a Prodigy imádat, én meg kicsit meg vagyok ijedve attól, hogy elsüllyed a sziget, vagy majd megfulladunk a portól, eltaposnak, ilyenek, végül nem történik meg, csak mindennek a töredéke. A szemétben, meg helyenként a szarban is úszó sziget, hihetetlen porfelhőt rak a tüdőnkre, de már csakazértis kitartok, hisz holnap vége, joggal haza lehet majd menni. Szil kérésére -először az egy hét alatt- ellátogatunk a Zúzda színpadhoz, ismerősök zenéjét hallgatni, nagyon kinn van a *icsába és iszonyú meleg van, a zene meg, na mindegy hagyjuk, nekem nagyon zúz, bocs mz/x. Közben folyamatosan telefon van a fülemen, érkeznek be az ismerősök, persze igyunk meg valamit majd később, itt és itt, meg ott és akkor, aztán fogom és kikapcsolom, mert elég már a kommunikációból, jó lenne kicsit egyedül lenni, csendben, sokadik ez az utsó nap! Iggy-t illik megnézni, ha már itt van, meg azt a férfitestet is, ami nekije van, komolyan Gollamra emlékeztet, a zenéje számomra annyira nem meghatározó, inkább csak a figurákat nézem, akik tombolnak, és hamar elég a nagy öregből. A Besh o drom az első, említésre méltó programja a napnak, igyekszünk a Világzeneire, de már mindenhol tömeg van, emberpróbáló hercehurca színpadról színpadra járni, de a zene nagyon jó! Mindig meglep, hogy mennyi embert vonz még rajtam kívül is ez a zene, gyereket, felnőttet, egyaránt, de a legjobban azt szeretem, hogy a külföldiek mennyire élvezik a mi muzsikáinkat! Cserébe kihagyom az Animát, pedig szeretem, tiltakozásom jeléül, mert nem értem, hogy kerülhetett akkor és oda a nagyszínpadra! Folyamatosan az lüktet a fejemben, hogy a Neo akkor miért nem? És még sok minden más is, de közeledik a nagy produkció, pánikszerűen szerzünk utolsó percekben sört, és elkezdődik. Na fáking bjudapest, így a Prodigy és beindul a show, lüktetve, sok lámpával és még több fákkal, ami egy idő után zavart is, de hiába ordibáltam vissza, Mr. Breakbeat csak zúzott tovább erővel. Igazából fikázta a tömeget, de nem értem mit várt egy fesztivál hetedik napján…az viszont jófejség volt, hogy vizet dobált be a népnek, oda előre! Tudom, hogy a legnagyobb név volt, nekem mégis csak ennyit jelentett, bár utóbb belegondoltam, ha dobálok az arcomba apró kis dolgokat talán jobban bepörget, de annyit nem ér… És levezetésként számomra a nap legnagyobbja, Korai Öröm, akikre nem keveset várunk ugyan, de legalább biztos megéri, és tudom, hogy számomra a Sziámi helyett ők húzzák el a kilépőnótámat, és mint kiderült többet is, sőt mindenemet! A zenéjük maga a tudatállapot, besorolhatatlan, és felejthetetlen, mindenbe belenyúl kicsit és a legdurvább, hogy mindenben profi! És én naiv az hiszem ártatlanul, hogy *ófaszt tudok én majd hetedik nap, hajnalban táncolni, ennek ellenére az ötödik sorban felemelt karral, folyamatosan mozgó csípővel, végig, atyaéééég! Amikor azt kiabálja Vécsi Tibor, hogy „sátortábor, utolsó nap, gyújtsatok tüzet” azonnal próbálkozunk többen öngyújtóval performanszát visszaadni, de végül úgy ráhúz pár súlyos ütemet, hogy csak zakatolunk tovább az ambient hullámhosszán, tökéletes volt a befejezés! Mosolyogva alszok el, holnap újra civilizáció, Budapest nevű bolygó!

Napköpet helyett egy barátomtól érkezett sms: „itt vagyok a nagyszínpad előtt, meg fogsz látni” Aha…

Na nézzük ezt az utolsóelőtti napot, számszerint a hatodikat, amely ternészetesen felmutat pár érdekes dolgot, de túlzásba ez a nap sem esett... Szóval, mondom Ákosnak, én biztos vagyok abban, hogy kell nekem a Placebo, régi nagy kedvenc, tehát ez program köré kell majd igazítani mindent. Hiszem én, amikor Á ledobja mellém az újságot a pokrócra és rámutat Natacha Atlas-ra benne, én meg akkorát ütök a homlokomra meglepetésszerűen, hogy majdnem leesik a szemöldököm, 'ssza meg! Muszály volt ezt egyszerre??? Kiakadok kicsit, ötleteket keresgetünk, hogy nézzük meg mindkettőt, hogy jó legyen, felvetődik az is, hogy váljunk szét, hogy mindkettőből kapjunk valamennyit, vagy hogy mindenből egy kicsi falat és az majd úgy... de mire ideérünk a gondolatban meglátom a programban hogy bejön harmadiknak a Zagar, akiket szintúgy nem szeretnék kihagyni, egy pillanatra megfordul a fejemben, na jó, és hazamegyek... 

Végül azt a tervet tákoljuk össze magunknak, hogy Placebo feléről lelépünk Natacha-hoz, aztán meg kicsi Zagar! Namármost gyakorlott szigetlakó biztos tudja, hogy ezt a mutatványt művészet létrehozni, kizárt, hogy sikrüljön, azért mi mégis elkezdjük a Placeboval, ahol nagyon sokan vannak. Kicsit felfrissült a sziget, felpörgött újra, jönnek a városból friss emberek, csak miattuk, tiszta lábbal meg kézzel, műkörömmel a kezükön, na mindegy, szembesülök, már ez is trendi zene. Az eleje nekem gyenge, a mobilok és a fényképezőgépek nem kerülnek elő, csak a negyedik meg az ötödik számnál, de az Every me-nél én is felnevetek, izgalom lesz úrrá rajtam, na és onnantól kezdve meg extázis!  Amikor benéztem a szinpad előtt álló tömegre, egy idő után szinte csak felemelt karokat lehet látni, őrjöngő embereket, és én büszke vagyok arra, hogy ismertem akkor is, amikor csak rétegzene volt. Mindenem odalesz a zenével, oly régóta hallgatom őket, hogy néha van némi flash, hogy most akkor tulajdonképp hol is vagyok! Pont olyan helyen állunk, ahol tökéletesnek tűnik a hangosítás, sőt biztos, hogy az is!

Ákos egy idő után meg azt mondja, hogy mennünk kell Natacha-hoz a Világzeneire, én meg nyafogok, hogy naaaa, még egy szám, csak még egy szám és mehetünk is. Ákos enged, persze, látom, hogy jó ez is, de mi lesz így Natacha-val? Jójó... Placebo-tól mindent megkaptam amit vártam. És Natacha meg egyszerűen nem várt meg minket, mire odérünk már oltják fel a lámpákat, bánatunkban a pálinkaházat hívjuk segítségül, és aZagarra is csak legyintünk, mindegy. Az The Orb a következő móka, kivételesen nem csúszunk le róla, sajnáltam volna nagyon! A chemicalos-orbitalos emberke úgy pakolja ránk a ritmust, hogy néha kedvem lenne visítani nagyokat, de csak csendben behúnyt szemmel táncolok, sokadmagammal, látom, hogy nem nekünk muzsikál, hanem csak saját magának, önkénytelenül abba is beleszarva, hogy mi ott vagyunk, meg hogy ezért pénzt kap, meg reklám, ilyenek, de nem bánjuk, még akkor sem, ha néhe megszivatja a tömeget, avval, hogy hirtelen ejti le őket.  És aztán meg a ColorStar! Itt hálálja meg a sziget, a nagy kézzel-lábbal megtévendő távot, kilómétert és bosszúságot, sikerül két olyan koncertet végighallgatni, hogy ááááá! Itt egy kis külön köszönet nekik, csak nekik, sokunk tolmácsolásában, mert tényleg olyan produkciót kaptunk, hogy azt itt most nyugodtan megköszönhetem sokunk nevében! Á azt mondja, most kell nekünk egy Mokka Cuka, bólogatok, aztán még ott is, és végül rájövök, hogy nekem a legjobb, mert fáradt vagyok és így legalább el tudok majd aludni a sátorban, a hidegben...

Kicsit már nehéz aktív szigetlakónak lenni.

Hamar, hamar, keljünk népek, mert nappal van, világos, induljunk! Számomra a napszak látható része a vonzóbb, még látok arcokat, ismerem a színpadok hollétét, megtalálom a sátramat, tudom, kivel beszélek, hol és hogy vagyok, ilyenek. Az éjjel rendszerint a csúszásé, folyamatosan mindenki keres mindenkit, te hol vagy, én itt, jó akkor egy óra múlva, holott tudom, hogy a másik (másikok, Lev? :)) egy másik bolygón van hozzám képest, de azért beszéljük meg, hogy ott, amikor annak vége, tudod, ahol tavaly is, de lehet, hogy kicsit késünk, persze nem találkozunk, de ez benne van… Nekifutottunk már délelőtt, sajnálattal látom, hogy fárad el a sziget, egyre nagyobb a szemét, egyre inkább lohad a hangulat, csoffadnak az arcok el, délelőtt már alig látok serező szigetelőket, amit az első pár napról nem lehetett elmondani, talán csak a hvg-s pult dübörög folyamatosan aktívan. Az Afrika-falu nagy élmény, színes kavalkád, sok-sok konga, (egy rövid csípőtánc a dobolónak) meg zene, persze kirakodóvásár nem olcsóért és füst, bódító füst… odébbállunk, aztán jönnek a bárányok, akik elég érdekesen játszanak nekünk elő valamit, bírom a jelmezüket, mégsem maradunk. Egy kötélmászós mutatvány előtt állunk meg, ott is ragadunk, olyan mint gyerekkoromban a cirkusz, ámulunk, hogy milyen ügyesek. A buzogánydobáló srác megnevettet, kikapcsol az előadása, ez is kell a szigetből, nem csak a csatt… Aztán sötétedni látszik, félhomály borul a sziget felé, aztán estévé fajul, amikor meglátjuk. Sőt halljuk és érezzük is, mert akkora hévvel érkezik az utcaszínház, hogy lehetetlen nem odanézni, menni, integetni! Tűzokádó, meg angyal, hol fekete, hol fehér, jelmezesek hatalmas monstrum gépezeteken, hangos zene, rivaldafény, meg kürt, és óriási ováció, tényleg látványos, lenyűgöző! Koncertből aztán lett Copicon, ami inkább fáj, mint jó, nem adjuk meg az esélyt nekik, hogy félórán keresztül legyen nekünk rap… Mivel már három héttel ezelőtt kijelentettem, hogy Tankcsapdát biztos NEM, tutti befutónak ígérkezik a Cheb Mami Algériából, úgy is van, világzene, csak ne lenne olyan messze az a színpad! Persze a Rasmust sem hagyhatjuk ki, mindkettőnek félidőt ajándékozunk, bár ezen a ponton már jön egy hullámvölgy, a Rasmus már talán emiatt sem tetszik, de kitartok mert kell nekem az a Neo! Mondom Ronnak én azt a harmadik sorból szeretném, még akkor is ha letaposnak, fellöknek, mert áthidalva az hullámvölgyet újra érkezik a parti-hangulat. Erre kifogok két lánycsapatot, akik nemhogy fellöknének, de egyhelyben állnak egy Neo-koncerten, még bólogatós ritmus sincs a fejükre húzva, hát kis drágáim mi a *icsának álltok be a harmadik sorba egy ilyen buliba? Kicsit felkapom a vizet, mert aztán parasztok is, sérelmezik, hogy egyik lábamról a másikra állva próbálok táncolni a harmadik sorba (tényleg vigyázva mindenkire, szolidan), ami ugye nem azért van, hogy masszívan két lábon álljunk. Egyébként huszonöt percet csúsznak, aztán úgy kezdődik, hogy megtapsoltatják magukat neoék, ehh… Hátrébb vonulunk inkább, apuska egy fél pillanatra táncol helyettem is, üdv hello, mi újság, és aztán marad a zene maga, a nélkülem is ugráló padlózat, meg a tombolás! Nekem nagyon az az érzésem, hogy a nagyszínpadon lenne már a helyük! Fel velük! És a hangulatból adódóan a parti-arénába megyünk, majd a medúza következik, dj-k nagyon tudják pörgetni a hajnali arcokat, tapasztalat. Végül reggel nyolckor bújok bele a hálózsákba, kimerülten, élményekkel teli, már saját ágyam után áhítva, még két nap, sóhajtom. A nap köpése az ír punk srácé, aki a pannon aktívia nevű sátrat keresi...

..szóval persze van a szigeten szerelem is, olvasom ezt a sort egy kivetítőn, amikor véletlenül a Világzeneihez vesszük az irányt. A kivetítő magasságában kezdem csak összeszedni a klasszikus feszthangulatomat, mert bárki bármit is mond, ez azért nem egyszerű az ötödik napon visszaszerezni, mert közben minden folyik tovább, de fárad bizony. A Világzenein az olasz Spakka-Meopolis vár tárt karokkal, hirtelen lakodalomba találjuk magunkat, és le is ragadunk persze sörözni, meg táncikálni, majd Heaven Krisztián jön, és heveny buli (de rossz mondat, LEV?), megérdemlik ők ezt a nagyszinpadot, ott a helyük, nincs vita. Kicsi ugrálás, arcok megtalálnak, de rég láttam sokukat, jó ez így. Persze megyünk tényleg a Radiohead-re... keljünk és indulás. Ahogy megközelíteni próbáljuk újra a nagyot, már látom, hogy tele a sziget, nesztek itt a nagy név, ami egyébként, tényleg jó, meg örülök, de akkor legalább annyi, hogy hangosíccccsák rendes en... És megtör egy kicsit az a hangulat, hogy szombat van, mert tudom, hogy ezt sokan szeretik majd, a nagy név miatt is, viszont túl sok lesz. Előkaparom minden türelmem és toleranciám. Zene tényleg jó, de így ezzel a tömeggel kicsit másról szólt. Egyébiránt lájtravettem, sétálósra, meg nézelődősre, olvasgattam, meg drogteszt, civilfalu, cserkészek, labirintus (ííííí, jut eszembe lumináriumot ki ne hagyjam majd!). Ettem egy rendes zöldborsófőzeléket, nem volt olyan mint écsanyáé, de 700 forintot kóstált..khm! Később még belesétálunk egy nagyon kellemes és látványos divatshow-ba, konkrétan  Király Tamáséra és annyira tetszik, hogy megmaradtak a képek a fejben. Le a kalappal a koreográfia előtt, mert egy pillanatra sem vettem le a szemem a szinpadról! Beszélgetős lett a nap, meg ismerkedős, sok nevetéssel meg egy kis esővel, amit azért kihagytunk volna, mert még mindig nyírkos minden.

Napköpet: Bizzál valamiben, inkább mint magadban (falfirka)... és képek később, legközelebb, válogatva.