Menjetek tova olvasók, vége a közszereplésnek, már csak magamét, magamnak írnám, hussanjatok…  

Hiba, hiba hátán bizony, én barom állatka olyan helyet keresek szombat éjszaka lazulásul, ami úgy egyébként emlékügyileg nem jó minden szempontból, de hiányzott, hát elmentem, és kiáltott vagy inkább kiáltottak, hogy de jó, hogy megint itt vagy és karok öleltek egy kedves pillanatra, kis híján sikerült meghatódni is, na. Persze bechert, meg egy pohár sört is, kiülünk a kerthelységbe, gyere ha van időd ki… Ülünk a fák meg a tető alatt félig, csak annyian vannak, ami még befogadható nem halkabb vagy hangosabb, ez az a tipikus hangulat amiért lehet szerelmesnek lenni a helybe. Lányok csevegünk, amikor jön az a gondolat, amit tett követ, írok egy esemest neki, hogy én itt vagyok meg szépeste neki. Meglepően gyors válaszában azt mondja ő, épp most azt csinálja, amit szeret, és szépeste nekem is. Rendben, emlék, le vagy győzve, ennyi a kettőnk közötti kommunikációból elég is, mert még nem telt el elég idő ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Gondolom én, és szombat esti csevegősbe meg okfejtősbe megy át az éjszakánk, jóízű a három nő beszélgetése. De ő másként, mert jön egy esemes megint tőle, hogy mi van az éjszakámmal. Úgy sikerül elbizonytalanodnom, meg meginognom, hogy azt már én szégyellem, hisz tele vagyok meggyőződéssel,  hogy nekünk külön kell ezt, erre mit csinálok? Na? Bólintok, hogy oké, és izgalommal leszek tele, a viszontlátás izgalmával, hisz hónapok óta nem. Érted megyek egy óra múlva, maradj pk-ba, ott vagy otthon. Írja. És aztán valami hülyeség miatt mégsem találkozunk, közbecsúszik egy ártatlan dolog, pedig fel volt készítve a szívem, és persze megtörök megint, és azt mondom neki, ne gyere többé a közelembe, ami tudom, hogy kemény de így érzem és kész.