Hajnali köd húzódott a városka felé, a lámpák kitartóan pislogtak, tompán világították be az alvó utcákat. Dermesztő hideg volt és homályos csend. A házak között a félelem lehelete kúszott sebesen, felkapva egy-egy falevelet maga mögé.
Az egyik romos kapualj alól egy kislány lépett ki, különös volt ebben az időpontban, de senki sem látta, azt sem, hogy sálja a nyakában hanyagul félrecsúszott. Adtam rá egy Piros kiskabátot, alóla halványkék pizsama kandikált elő, lábán egy három számmal nagyobb papucs. Kipirult arcán egy tétova könny csordult le, amikor szembefordult a csípős széllel, határozott léptekkel indult el a szétbombázott házak előtt. Autók még csak elvétve jártak, néma volt a város, a még épen maradt üzletek szakadozott redőnyei nyugodtan pihentek.

A hajnali ágyakban nyugtalan lelkek forgolódtak…
Linne a járdáról az úttestre lépett, ott lassított, hátranézett. Senkit nem látott. Egy villanyoszlop mellett megállt, kabátja zsebéből papírdarabot húzott elő, apró kezeivel széthajtogatta, majd átlátszó ragasztószalaggal a villanypóznára erősítette azt. Továbbindult. A soron következő karónál megint megállt, esetlen mozdulattal ragasztotta a következő cetlit. A fehér, kicsit meggyűrődött, kézzel tépett lapokon csak két szó volt írva, az is színes ceruzával. Minden villanyoszlopnál megállt és bár álmos volt és hideg is, Linne nem adta fel az elhatározását, folytatta a munkát.Linne nem félt.
  Amikor az utca végére ért, visszapillantott, ledermedve torpant meg.  Az apró kis papírok szanaszét az úton repkedtek, Linnének kergetőző pillangók villantak be egy másodpercre. Csak egy kis ideig állt ott az utca sarkán, pánikkal gyermeki arcán, aztán kétségbeesetten kezdte összeszedni a papírokat, hogy aztán újra felragassza őket a helyükre. Már sírt...

-Linne, drágám, ne sírj kérlek. Semmi baj, csak álmodtál…
-Nagypapa?
-Kicsim, ébredj…
-Apa és Anya hol vannak?
-Ó, kicsi Linne, elmentek, hisz tudod…-Igen.
-Mit álmodtál, mondd.
-Azt, hogy megyek az utcán és cetliket ragasztok a karókra, de aztán mindet lefújja a szél és kezdem elölről.
-Miféle papírokat?
-Olyanokat, amikre az van írva, hogy „VIGYÁZZ! AKNA!”

 Az öregember gyengéden simogatta meg a kislány haját.
-Gyere, melegítek egy bögre tejet…

A falakon képek vannak, a képeken nyomorúság, csonkolt lábú mélyen ráncos emberek, pusztulás a háttérben, iszonyú félelem a pillantásokban… Az egyik képen egy piciny koporsó, előtte fából ácsolt kereszt, rajta apró betűkkel csak ennyi, Linne, élt hat évet… A koporsó előtt meggörnyedt hátú öregember, kezében kuszán összefogott margarétacsokor. A kislány kedvence talán.

Eszter egy idő után egyre többet jelent meg egyedül a Pótkulcs teraszán, így lehetett ideje arra is, hogy több időt szentelhetett annak tanulmányozására.  A fekete fehér fotókat például rendszeresen, újra meg újra végignézte. Az apró koporsó váltotta ki belőle a legintenzívebben a gyászt. Nem ismerte sem Linnét, sem azt az iszonyatos háborút, amely ellen annyira tiltakozott a fotós. Az, hogy a képeket nézhette, mégis közelebb vitte a valósághoz, a taposóaknák léte pedig mélyen ivódott gondolataiba.

  Eszter a témái ellenére, egy rövid időn belül mégis rajongója lett a fotós műveinek, nem egyedül a Pótkulcs vendégei közül.

Eszter, magyar származású fehér nő, huszonkét évesen élt, a fővárosban bérelt lakást. A Pótkulcsot egy Endre nevű srác mutatta meg először, azon az éjszakán volt valami zamattal teli illata a romantikának. Bársonyos volt és izgató. Amolyan vidéki, tóparti séta ízű.

De inkább elmondom hogyan is történt...