Úgy kelek fel reggel, hogy ünnepnap van, mosolygok a fogmosáson keresztül, aztán lazán kérek egy sört magamnak, rutinból és csak az ízénél jön át, hogy kávét akartam inni! Mindegy, mondom, ünnep van! Eljött az utolsó nap, nem akármilyen programmal, bár lennének kérdéseim a sorrenddel kapcsolatban… nem teszem fel őket, inkább elindulok csavarogni, Tamást összekaparom romjaiból a nagyszínpad előtt, összemosolygunk azon, hogy mindketten beúsztunk a blogírással, merthát mégiscsak emberek vagyunk, és az ember vagy szigetel vagy blogot ír vagy iszik, vagy skalpra vadászik, bár ez csak mindenki apuskájára illik, viszont egyszerre az egészet nem annyira… Gyülekeznek szép lassan az emberek, szivárog lassan a Prodigy imádat, én meg kicsit meg vagyok ijedve attól, hogy elsüllyed a sziget, vagy majd megfulladunk a portól, eltaposnak, ilyenek, végül nem történik meg, csak mindennek a töredéke. A szemétben, meg helyenként a szarban is úszó sziget, hihetetlen porfelhőt rak a tüdőnkre, de már csakazértis kitartok, hisz holnap vége, joggal haza lehet majd menni. Szil kérésére -először az egy hét alatt- ellátogatunk a Zúzda színpadhoz, ismerősök zenéjét hallgatni, nagyon kinn van a *icsába és iszonyú meleg van, a zene meg, na mindegy hagyjuk, nekem nagyon zúz, bocs mz/x. Közben folyamatosan telefon van a fülemen, érkeznek be az ismerősök, persze igyunk meg valamit majd később, itt és itt, meg ott és akkor, aztán fogom és kikapcsolom, mert elég már a kommunikációból, jó lenne kicsit egyedül lenni, csendben, sokadik ez az utsó nap! Iggy-t illik megnézni, ha már itt van, meg azt a férfitestet is, ami nekije van, komolyan Gollamra emlékeztet, a zenéje számomra annyira nem meghatározó, inkább csak a figurákat nézem, akik tombolnak, és hamar elég a nagy öregből. A Besh o drom az első, említésre méltó programja a napnak, igyekszünk a Világzeneire, de már mindenhol tömeg van, emberpróbáló hercehurca színpadról színpadra járni, de a zene nagyon jó! Mindig meglep, hogy mennyi embert vonz még rajtam kívül is ez a zene, gyereket, felnőttet, egyaránt, de a legjobban azt szeretem, hogy a külföldiek mennyire élvezik a mi muzsikáinkat! Cserébe kihagyom az Animát, pedig szeretem, tiltakozásom jeléül, mert nem értem, hogy kerülhetett akkor és oda a nagyszínpadra! Folyamatosan az lüktet a fejemben, hogy a Neo akkor miért nem? És még sok minden más is, de közeledik a nagy produkció, pánikszerűen szerzünk utolsó percekben sört, és elkezdődik. Na fáking bjudapest, így a Prodigy és beindul a show, lüktetve, sok lámpával és még több fákkal, ami egy idő után zavart is, de hiába ordibáltam vissza, Mr. Breakbeat csak zúzott tovább erővel. Igazából fikázta a tömeget, de nem értem mit várt egy fesztivál hetedik napján…az viszont jófejség volt, hogy vizet dobált be a népnek, oda előre! Tudom, hogy a legnagyobb név volt, nekem mégis csak ennyit jelentett, bár utóbb belegondoltam, ha dobálok az arcomba apró kis dolgokat talán jobban bepörget, de annyit nem ér… És levezetésként számomra a nap legnagyobbja, Korai Öröm, akikre nem keveset várunk ugyan, de legalább biztos megéri, és tudom, hogy számomra a Sziámi helyett ők húzzák el a kilépőnótámat, és mint kiderült többet is, sőt mindenemet! A zenéjük maga a tudatállapot, besorolhatatlan, és felejthetetlen, mindenbe belenyúl kicsit és a legdurvább, hogy mindenben profi! És én naiv az hiszem ártatlanul, hogy *ófaszt tudok én majd hetedik nap, hajnalban táncolni, ennek ellenére az ötödik sorban felemelt karral, folyamatosan mozgó csípővel, végig, atyaéééég! Amikor azt kiabálja Vécsi Tibor, hogy „sátortábor, utolsó nap, gyújtsatok tüzet” azonnal próbálkozunk többen öngyújtóval performanszát visszaadni, de végül úgy ráhúz pár súlyos ütemet, hogy csak zakatolunk tovább az ambient hullámhosszán, tökéletes volt a befejezés! Mosolyogva alszok el, holnap újra civilizáció, Budapest nevű bolygó!

Napköpet helyett egy barátomtól érkezett sms: „itt vagyok a nagyszínpad előtt, meg fogsz látni” Aha…