Tele vagyok ezzel a tűzijátékkal mindenhogyan, tele ambivalens érzelemmel, próbálok nem agresszív lenni, de az indulat eléggé tombol bennem. Már amikor elhagytuk az Astorián lévő krimónkat uszkve tizen, hogy lássuk a nagy nagy fényeket, már akkor éreztem, hogy valami baj lesz... Az volt a mákunk főleg, hogy elővigyázatból egy óra múltánra foglaltunk magunknak asztalt, mondván buliba hajlik majd az este, meg az, hogy nem hagytam a többieknek, hogy bemenjünk a hídig, mert bár tervbe volt, volt egy rossz érzésem. És még a meteorológus híreket sem néztem, mert teljesen rábíztam magam a szervezőkre, ők tudják, hogy biztonságos e vagy sem, kvázi ha mehet, akkor mehet, ha meg nem akkor úgyis szólnak. És, mint többezren, mi is beálltunk az Erzsébet híd lábához, de hogy menjünk beljebb, már stoppolást késztetett bennem. Aztán már csak feltámadt a szél és Andi önkénytelenül megfogta a kezem, éreztem hogy félelem suhan át rajta, a fiúk meg értünk kezdtek el aggódni, láttam Gerin meg Krisztiánon (az adrenalinon kívül), hogy fél szemmel minket figyelnek, lassan kezdett csak esni meg fújni, és aztán már nem maradt más hátra csak futni, mint a filmekben, és megpróbáltam nagyon józan maradni, hogy ne essek pánikba, a fiúk előttünk futottak, teljesen be voltak pörögve én meg folyamatosan féltem iszonyúan, pedig csak esett nagyon meg fújt nyolcvannal a szél! Párszor hátrapillantottam a hídhoz és még mindig nyomták a tűzijátékot, azt hittem rosszul látok! Összekeveredett a mennydörgés, és a rakéták robaja, és aztán még jött a mentő meg a tűzoltó hangja, borzalmasan hangos volt! Az emberek kiabálva futottak, szülők szorították a gyereküket magukhoz, láttam a kicsiken, hogy nem értik, ahogy mi felnőttek sem! Meghalt négy ember! NÉGY EMBER! Ma meg azt olvasom, hogy email ide email oda, ki a hibás vajon, Demszky bűnöst keres, meg ilyenek! Nincs elég baj ebben a világban? Mert addig oké, hogy nem védünk ki egy földrengést, meg tornádót, de ezt??? Könyörgöm, ez tragédia! Most meg tele van vele a tévé, keressük persze a felelősöket, lesz majd mindenképp egy bizottság, meg annak elnöke, aki vizsgálódik, bennem meg ott remeg anyukám hangja a telefonban, hogy kislányom valami baj van ott pesten, mert elment a közvetítés a tévében, itt Orosházán semmit sem sugároznak, és szegénykém hallja a visítást meg a pánikot a hátam mögül, érzem hogy feláll a fotelból, amíg meg nem nyugtatom, hogy mi mind a tizen rendbenvagyunk, és elengedem végre Andi kezét, már mindkettőnké zsibbad, és aztán csak a megkönnyebbüléstől megpróbálok felnőtt lenni és nem elbőgni magam, amíg beérünk a krimónkba.