Megvárom, hogy az éjszakából  hajnal legyen, kinyitom majd az ablakot, hogy megérintsen a hűvös... najó nem írom prózára, pedig most tipikusan az a hangulatom van, talán nem is blogot kellene most írni. Mellesleg tudtam, hogy ez lesz. Elkezdem és nevet is adok neki, meg értelmet és majd csak ezt fogom gépelni, elmaradnak a tanulással eltöltött félórák, leszarom majd az etr-t meg postát és rádiókat, greenfo.hu-t, 'ssza meg tudtam, hogy ez lesz. Pedig ott van az a másik történet is a fejemben, a szereplők, konkrétan a hét férfi és négy nő, meg a faluu, de várat. A Margit sziget uuugyanilyen tévhit volt, azt gondoltam kimegyek, viszek magammal inni meg egy joe és tanulok. Erre mit csináltam? Kimentem, és sétáltam, kerestem mókusokat a fán, csúnyák voltak mint mindig, aztán leültem a partra, és úgy maradtam. Nem először. Jöttek volna mondatok, de nem írtam, olyan ez mint valami bénultság, miközben engeded ki magadból a akármit, ami aztán bennmarad és bajt csinál. És persze a mondatokat megpróbálom aztán felidézni, tudom, hogy jók, de már nem tudom, mert tovalibbennek én meg nagyon sajnálom, mert tényleg tudom, hogy jók. Mindegy, előbb vagy utóbb a felszínre kerülnek belőlem, a részem, a fantáziám. Vajon mennyire lehet egy blog vallomás? Úgy bele a nagyvilágba... ami persze nem lenne igaz, hisz mindig valaki vagy valami miatt teszünk vagy gondolunk bármit is, az általunk megélt ingerek, hatások rabjai vagyunk. Később sem lesz más. Viszont ez a mókus biztos nem a Margiton honos...