Mert persze elkezdeni tuuudni kell (azé van három uuu, mert az egy héttel ezelőtt vásárolt klavi uuu-ja beragad, csoffadt klavi), márminthogy a blogírást. Elkezdem egy Ady, Finitával, ami úgy kezdődik Vége van. Nagyon komolyan szeretem ezt a verset. Szóval elkezdem, régóta szeretném, néha már el is kezdtem, aztán abbamaradt. Jó, naná, hogy azért is mert jön a sziget, és én nagyon várom, hogy írjam, tavaly is tetszett a melóblogírás... na ez nem sikerült nagyon kifejeződni.. A másik, amit írtam azt hiszem lassan de biztosan egy határozott harakirivel tűnik el, ez lett a sorsa, én elbúcsú tőle. Ahogy azt hiszem a Pótkulcstól is (nem akadt meg az uuu), mert az is lezárult bennem, már a történet sem én vagyok, üres lett az utsó előadás után, már nem éreztem annyira magaménak. Nem volt könnyű kiheverni a nem tudom mit, csak egyszerűen szomorú maradtam utána, nagyon szomorú. Hogy hiányzik e majd, azért? Vagy mert nem lettem elégedett a végeredménnyel? Vagy? Elő sem tudnám venni a szöveget, nem érdekel, el akarom engedni, azt hiszem számomra tényleg összeomlott, kiégett.. Csak lehet, hogy le kellett írnom, hogy tényleges pontot tuudjak tenni. Ezek a pontok hogy mennyire tudnak fájni. Pont annyira csak, hogy még tovább lehessen lépni, de kilépni nem engednek.   Tessék végigolvasni a verset. És bocs az okozott hangulatért.