Ott volt Majk, és én nem láttam... Az a Majk, ahol minden egyes virágnak más a színe, a fáknak más illatuk van, a levelek és a hangulat tökéletes összhangot nyújtanak. A harangzene, ami sohasem untat el, vagy lepett meg, és adott valami pluszt a múló időnek... Ott volt Majk és én nem láttam, pedig annyira vágytam rá... Olyan ez, mint Orosházán az Amszterdam park, amiről csak oly kevesen tudjuk, hogy miért is kapta ezt a nevet. Az a park is olyan hatásaal van rám, annyi emlék fűződik hozzá, megannyi apró csoda. Jó, persze ahhoz a parkhoz fűződik tetű emlék is, ú, amikor ott talált rám a szétcsapott hajnal, túladagolva, pánikbaesve, összeroppanva, az azért nem annyira szép meg jó, de mindenképp hatásos, mert abból az élményből is csak több lettem, formált rajtam, hogy olyan lehessek, mint most.... Valamelyik nap elővettem egy nagyon eldugott mappából a Füst című írásomat, azt a nagyon elsőt, amiben tényleg nagyon sok minden megvan belőlem, de mint írás katasztrófa. Tuulajdonképp még büszke is voltam magamra, amiért ezt ki mertem mondani magam elé, hangosan. Még jó, hogy nem kezdtem el nevetni is. Még majdnem friss élmények után kezdtem írni, de most érzem, hogy az egész csak nekem okoz bármilyen hatást, másnak nem, valahogy úgy sikerült írni, hogy csak magamnak. Én látom a sorok közt a képeket, nekem nem kell elképzelni, mert bennem él, viszont másnak nem elég egyértelműek sem a helyek, sem a karakterek. Na mjd ha három év múlva elolvasom újra a Pótkulcsot. Úgy látszik ma megint többen várjuk meg a hajnalt.