Jó lett volna teljesen egyedül lenni azon a kiállításon, úgy nagyon csak a lámpákkal, hozzáteszem, szerintem nem volt jó helyszín ezeknek a képeknek. Szerintem egy kiállítás környezetének is adnia kell a képekhez. Bár a jó képekhez elég hogy, jó... na most akkor nem is fogtak meg? Na az mindenképp, hogy egy hálóra húzta a témát, úgy értem az alakok sokszor hasonlítottak, a háttér beállítása is hasonlított, szóval olyan volt mintha mindig ugyanaz kép előtt álltam, pedig nem! Sétáltam, leültem, újra visszamentem. Ha legalább úgy oldották volna meg a megvilágítást, hogy első pillanatra az tűnjön fel, akkor talán bólogatok, hogy aha. De nem, a Bárka színház kiállításszervezője, vagy a fotós úgy gondolta jó ez így... Legalább háromszor könnyek tódultak a szemembe, persze nem a képek láttán bőgtem. Hihetetlenül megsínylettem a délutánban az egyedüllétet, pedig könyörgöm emberek közt voltam, jó emberek közt. Közülük kettőről gondoltam azt, hogy meg kellene csókolnom és csak az egyik volt srác. Naés? Mivanakkor? Végül egyik sem kapott belőle, én meg csak bántam meg nagyon, sőt még beleszaladtam valami nagyon buta és felesleges hisztibe, de ssza' meg, ez is én vagyok, és pontosan tudom az okokat. Kiborultam és fájt. A moziban a davincsi-kód megen elszomorított, nem kötött le, szerintem nem sikerült ez a film, lehet, hogy ha a szélére veszünk jegyet, akkor le is lépek...

A nap egyetlen könnyebb része, amikor már csak beszélgetni kellett hajnal háromig a westbalkán-ba, na az úgy megvolt, a többi sírós moslék bizony.  Lány szomorú.