Az úgy kezdődött, hogy nem (?) akartam én Robbie-val tölteni az éjszakát, de aztán mégiscsak engedtem az unszolásnak és minden erkölcsiséget (sic) félredobva az ölébe ültem ott a Puskás Ferenc Stadionban, több ezred magammal, hagytam, hogy felizgasson a szenvedélye. Szerintem a pasik is el voltak ázva a látványtól… Olyan kisugárzása van ennek a brit fenegyereknek, hogy bár nem tartozom a visító, elborult agyú kis picsák közé, azért azt a csókot, amelyiket a színpad előtt álló elalélt lánynak nyomott az szájára, én is bevállaltam volna. Hozzáteszem esélyünk sem volt a közelébe kerülni, pedig egyszer megpróbáltunk előretörni a saját csókunk reményében, de az első tizenöt15 sor annyira be volt állva csak rajongó csajokkal, hogy egy idő után saját testi épségünket féltve inkább feladtuk és visszafordultunk. Az első húsz perc nagyon csak róla szólt, még a hangosítás is erősített ezen gondolatomon, mert javarészt csak őt lehetett élesen hallani, mögötte a zenekar csak alájátszott, amit én kicsit nehezményeztem, mert így kevésbé kaptam összképet a zenéjéről, hja nem csak azért mentem a koncertre, hogy gyönyörködjek. Aztán felsorakoztatott egy halom olyan arcot a koncert alatt, amibe bár csak a kivetítőn keresztül is, de sikerült egy-egy pillanatra belezúgni. Volt pajkos kölyök, hódító és felajzott szerető, és benne volt az állat is, ami elég rendesen átjött a tömegnek. Fergeteges show elemekkel rakta teli a bulit, sokat beszélt és nevetett meg játszott, énekelt duettet és a vokálos lánykát is felköszöntöttük egy heppibörszdéjjel úgy többezren. Elénekelte nekem a Come Undone-t is, hogy még jobban szétcsússzak, a She’s the one pedig csak tetézte bennem az érzést, hogy ezt bizony kár lett volna kihagyni. Szinte végig az az érzésem volt, hogy a végére Rob mezítelen áll majd előttünk, de végül nem dobált le magáról mindent, bántuk persze, helyette az utolsó zenéket egy hófehér adidas (sic) melegítőbe nyomta le, és még ez is teljesen rendben volt. A Feel alatt elindult a hullámzás a tribünökön, úgyhogy bárhová néztem mindenhol ott volt a hatása. A Tripping sosem volt kedvencem, aztán itt valahogy úgy sikerült előadnia, hogy borsózott a hátamon a nemlétező, na itt igazolódik be az a tény, hogy csak az élő zene a zene. Volt ráadás, nagy adag visítás a végén, aztán csak fáradt de nagyon mosolygós kicsurgás a kapukon, bennem azzal a tudattal, hogy szeretkeztem A Macsóval.