Még 2kettőt kell aludni, és elkezdődik végre nagyon sokunknak az igazi nyár, annak legnagyobb, legátfogóbb, legpunkabb, legdurvább, szebb, és legtökéletesebb, legnagyobb visszhangot kiváltó, zenés (stb.) programja, A SZIGET. Még kettő és végre belebújhatok a ketrecből kiszabaduló nagyon durva állat bőrébe, szabadságom hitével ballaghatok be majd azon a bizonyos K hídon, ami egyébként azért ká híd, mert a vasszerkezet végig ká betűt formál, micsoda egyszerűség… Kettő egész éjszaka múlva már úgy kelek fel, hogy izgatott leszek kicsit, alig egy haloványan, pedig törzsvendége vagyok az fesztiválnak, és mégis. Kell még aludni ahhoz, hogy egy helyen találjak meg sok mindent, muzsikát, arcokat, élményt, álmot és kultúrát, pontosan kettő még és végre rámosolyoghatok (első nap még tényleg őszintén) a kapuban strázsáló inkálosra, meg a karszalagfelrakó csapat egyik tagjára, aki majd jó szórakozást kíván. Még kettő és a karomra felkerül a megkülönböztető jelzés, amiről majd mindenki tudja egy hétig, hogy igen, én közéjük’ tartozom… reggelente a hazaúton majd kapok arcokat a négyes-hatoson, lesz legyintő, meg unott, mosolygós és együtt érző, szánakozó. Még kettő és beköltözöm az új házba, lesz nagy kertem, meg parti benne, viszont csak az lesz, de remélem néha csend is. Még aludni kell, igaz már csak kettőt, hogy ott legyek a sok náció egyikének képviseletében, lesz a kezemben majd vizes, klasszikus sör, leszek majd beteg is tőle, fogok rosszul aludni, de látok meg hallok majd ritkaságokat, és fogok nagyokat sóhajtani, hogy de szép, de állat, de *urva jó. Eljön hozzám a fél világ, hogy megint táguljon a látóköröm, kinyitok majd kapukat, belenézek a Te arcodba is, és a szám sarkában köszöntöm a folytonos mosolyt, persze megint marad egy hétre. Még két nagyon hosszú éjszaka vár rám, aztán átlépve korlátokat, letudva hétköznapokat felsóhajtok majd odakinn, hogy aha, kell egy hét együttlét!